Köszönöm, jól vagyok. Mindenki ezt kérdezi. Töhi is jól van, most már állandóan rugdos. Kezd kialakulni a viszonyunk. Én szeretem őt, ő pedig folyamatosan belém rúg és utasítgat. Ne feküdj oldalra, ne gömbölyödj össze, ne csináld ezt, ne csináld azt, ne edd azt meg! De semmi baj, megfordul még az a kocka. Szóval jól vagyunk.
Ma kezdjük a 24. hetet, múlt héten voltunk a nőgyógyász doktornéninél, aki mindent rendben talált. A refluxszerű panaszomra – amire anyukám annyit mondott, „kislányom, csak terhes vagy, még jó, hogy ég a gyomrod” – felsorolta mit ne fogyasszak: citrusfélék, csoki (mi??), kávé (na neee), nehéz ételek (jó, majd kis adagot kérek a hentesnél a pöriből ebédre), fűszeres ételek. Ok, de akkor mi marad? Fény? És szeretet? A helyzet az, hogy keményfejű népek vagyunk mi, Töhi meg én, szóval majd mi tudjuk. Kezdjük azzal, hogy próbálunk előbb vacsizni, több időt hagyva lefekvésig (ezt is tanácsolta a dokinéni), illetve picit magasabbra helyezni alváskor a fejemet. Elsőre azt mondanám, bevált, mert egy ideje nincs panasz, de valójában kiderült, hogy a citromos ice tea a ludas. Hát persze, mi más lenne! Úgy tűnik előbb utolér a végzetem, mint gondoltam, és le kell mondanom papikám nagy kedvencéről is, a citromos nápolyiról. Bár ő sem tette, akárhogy is fortyogott a gyomra a savtól, de hát a keményfejű népek már csak ilyenek.
Úgyhogy jól vagyunk. Én néha kicsit stresszelek, de csak a meló miatt, ha van valami „bászákodás”, amúgy általában vidáman hömbölögjük át a napokat. Tűrjük a dinnyés megjegyzéseket és riogatjuk az új kollégákat, hogy ideje teljesíteni, mert ha nem…két munkatársat már megettem. Ja, merthogy akkora vagyok, mint egy bálna. Legalábbis a tükörben. Na jó, akkora még nem, de egy bébibálnát már lenyomnék. Felülről nem tűnik olyan nagynak a pocakom, csak este, amikor olajozom. Szóval furi. És frusztráló is. Nem tudok rendesen felöltözni. A cicanacik és trikók, amik kényelmesek, olyan érzetet keltenek, mintha futni indulnék, nem pedig munkahelyre. Ha sikerül mégis valami elegánsabbat kihozni a ruhatárból, és magassarkút veszek, akkor azzal fárasztanak, hogy szabad-e magas sarkú cipőt hordani. Nem, nem szabad. Senkinek sem lenne szabad, mert nem egészséges. De megnyújtja az egész testet, formás vádlit kapok tőle és baromi szexinek érzem magam. A jó közérzet pedig azt hiszem mégiscsak egészséges. Úgyhogy, amíg nem szakad le tőle a hátam – ami egyébként többször fáj az ülő munkától -, addig hordom. Csak hát mindennek ára van, így a fél óra hiszti reggelente ki van pipálva. Igaz, nagy százalékban ez eddig is megvolt.
Szóval kösz, jól vagyunk. Állítólag majd ha meleg lesz nagyon, nem leszünk. De addigra már nagybálnák leszünk és nem engedik a hőslovag férfi főnökeim, hogy bejárjak dolgozni, szóval majd a hűvös lakásban elhömbölgünk és kész. Ja, a lakás. Na azzal nem vagyunk jól, mert nincs. Mármint lakunk egyben, de nagyobb kell. Nincs. Van, de nem jó áron. Vagy nem jó helyen. Vagy nem lehet gyerekkel menni. Vagy állattal. Az pedig van. Sok. Lakás nincs. Kevés se. Majd lesz, gondolom. Nem izgulunk. Amiatt már inkább, hogy mindig pisilni kell. Néha pisilés után is. És nem ez a csoda, hanem, hogy van, mit. Mindig. Ha éppen úgy érzed, most minden oké, kibírsz kb. fél órát, amíg hazaérsz, bízz gyermekedben, majd ő beléd rúg olyat, hogy az a csoda, ha nem szakad le a húgyhólyagod. De semmi baj, ezt is túléled, és a röhej, hogy boldog vagy tőle, hogy a kicsinykéd rugdal. És jól érzed magad.
Tehát jól vagyunk, köszönjük. Vigyázunk magunkra, és mások is vigyáznak ránk. Ezért szeretjük őket. Így csupaszív, szeretet az élet. És most nagy boldogan nekiállunk dolgozni. 🙂