A gyerekem anyás. Hogy mi?

Minap mikor mentem a gyermekért a bölcsibe, kicsit dumáltunk az óvócsajjal, hogy milyen tempóban haladunk (lassan), és valahogy elejtette, hogy Márk anyás. Nem kérdeztem vissza, de nem tudom, ezt mire értette. Hiszen reggelente ahogy belépünk az ajtón, már le is vagyok szarva, ma például a kabátot, nacit, cipőt a csajszi vette le róla, és semmi gondja nem volt, türelmesen kivárta, majd bement a szobába. A napközbeni hisztik megoldásához sem kellek, hiszen láthatóan meg tudják nyugtatni, nem arra megyek minden nap, hogy ordít 3 órája.

12032071_10153762937109040_1207882114806366656_nOtthon sem feltétlenül vagyok a seggében, sőt, én igénylem inkább, hogy egyedül játszon és ez működik is. Nemcsak én tudom megnyugtatni, de ha ott vagyok, inkább engem választ vigasztárgynak, az igaz. Bárki el tudja altatni, bárki tud vele játszani, bárki tud róla gondoskodni, senkivel nincs nagyobb baja, mint mással és senkihez sem ragaszkodik jobban. Ezek között a senkik között pedig én is ott vagyok. Ha kimegyek a szobából és ez nem tetszik neki, az apja akkor is el tudja terelni a figyelmét. Mégis, más is mondta már, hogy anyás. Csakhogy akkor én nem értem, mit jelent ez a szó. Azt pedig pláne nem tudom, hogy hogyan lehetne ezen változtatni.
Akarok egyáltalán változtatni ezen? És ha igen, milyen legyen, ha nem anyás. Milyen más opciója van? A gyerek az első 1-3 évében csak és kizárólag az anyjával van a nap 90 %-ában. Valójában 0-24-ben, mivel ha éjjel felkel, anyu akkor is ott van. Ő úgy tudja, anyu mindig ott van és mindig visszajön, ha el is megy. Anyu hiába mérges, mert felmászik a szekrényre, fog adni ebédet, mesél mesét, nevet vele, elaltatja (hagyja, hogy rámászva elaludjon), azaz anyu tökre konstans. Ráadásul azt mondják a hozzáértők, hogy egy kisfiú első szerelme az anyja, a kislányé az apja. Tény, ami tény, én is szerelmes vagyok a kisfickóba, szóval lehet, mégiscsak ráteszek egy lapáttal erre az egészre. De ki nem?

11146178_10153721614619040_822461981696733627_nNem tudom, mit kellene gondolnom, de semmiképpen sem érzem úgy (kivételesen), hogy bármit rosszul csinálnék, inkább valahogy úgy érzem, ez a természet rendje. Nem akarom ennél lazábbra venni a kapcsolatunkat, mert nekünk szerintem ez így jó, és nem hiszem, hogy bármilyen negatív következménye lenne vagy lesz a jövőben. Határozottan nem szeretném, ha a szoknyám mögött bújkálna, ezért gyanítom, nevelésem tudatosan ez ellen fog törekedni, ugyanakkor soha, semmilyen körülmények között ne legyen nyuszi megölelni, vagy puszit adni (ha egyszer végre eljutunk oda), akár felnőttként sem. Ha ez már azt jelenti, hogy anyás, akkor ezt igazán bevállalhatom és talán még büszke is leszek.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük