Sosem gondoltam volna, hogy valaha a bölcsi híve leszek, hiszen az én anyukám velem és húgommal is otthon volt az oviig, és azt gondoltam, ez a követendő példa. Azonban más idők voltak azok, mára megváltozott a világ. Nem mondom, hogy rákényszerültünk erre a lépésre, de bizonyos szempontból nem nagyon van más választásunk.
Ennek köszönhetően viszont már nem látok a dologban semmi negatívat vagy elítélendőt. Sőt, rengeteg pozitívumot feldeztem fel eme intézmény nyújtotta lehetőségben. Mivel anyagias világban élünk, és ami eléggé motiváló, megteremti a lehetőséget, hogy anyu visszamenjen dolgozni. Már ha van hova persze. Így kicsit több pénz áll a házhoz, mint amit az állam a bejelentett minimálbér után fizet. Nyilván ebből le kell vonni a bölcsivel járó költségeket, amik azonban még egy magánbölcsi esetén is lehet csak egy töredékét teszik ki a fizetésnek. Most már ráadásul GYED mellett is lehet dolgozni, tehát számolhatunk úgy, hogy az állam biztosítja a bölcsit, és a fizetésünk szinte teljesen megmarad.
Fontos előnye a munkába való visszatérésnek a szocializáció. Nemcsak a gyerek számára fontos ez, de anyunak se árt, ha kiléphet a lakásból és a játszótéren túl is mehet. Sőt, felnőtt emberekkel találkozhat, beszélhet, és egyáltalán teljesen mást csinálhat nap mint nap, mint az elmúlt egy évben. Volt szerencsém megtapasztalni, mennyire kevésbé fárasztó még egy igazán szöszmötölős 8 órás meló is, mint egész nap a sárkányomat nevelni. Este még több energiám volt a kicsire, mint egyébként délután 2-kor.
Ennyit anyuról. Hogy miért jó a gyereknek? Először is társaságban van, és már az óvoda előtt megszokja, hogy rajta kívül mások is vannak. Az enyémet ez még frusztrálja, nem szereti, ha a hozzáérnek, vagy közel mennek hozzá, de majd megszokja. Sokkal több játék lehetőség van egy bölcsiben, mint amit én otthon biztosítani tudok. Nemcsak a tárgyi dolgokra gondolok, hanem a mondókákra, éneklésre, különböző foglalkozásokra, amit ott csinálnak, én meg maximum hülyét csinálok magamból, ha nekiállok körbe ugrálni a lakásban. Mert ugye otthon nem feltétlenül fogja érdekelni a porontyot, hogy anyu már fél órája kornyikál, de az óvónéni, és a többi, együttműködő gyerek hatására valószínűleg ő is részt akar venni a játékban. Hozzáértő emberek korának megfelelően foglalkoznak értelmi fejlődésével nyilván magasabb szinten, mint én tudnék. A napirendünkből egy szigorúan betartandó rendszer lesz kezdve azzal, hogy időre oda kell érni, az ottani napirendet betartani, és aztán időben hazaérni. Ezek és még egy csomó minden, amit majd megtanul ott, mind pozitív eredmények, melyeket valószínűleg én egyedül otthon kínkeservesen vagy sehogy nem tudnék elérni. Tudom, ez úgy hangzik, mintha nem akarnám én felnevelni, de ez nem így van. Csupán igénybe veszem a hozzáértők segítségét és útmutatásukkal nagyobb önbizalommal teszem a dolgomat otthon.
Mikor erről először beszélgettünk otthon, rákerestem a bölcsödékre a környékünkön. Nem volt könnyű, nem igazán van olyan oldal, ahol a város összes bölcsödéjét felsorolnák, esetleg még kerületekre is lehetne szűrni. Aztán persze arról sem találtam egy összefogó leírást, hogy egyáltalán hogyan működik az egész. Azt viszont megállapítottam, hogy sem a munkába tartó útvonalon, sem lakóhelyünkhöz közel nincs bölcsi. Ekkor elgondolkodtam, nem lenne-e célszerűbb a munkahelyhez közel keresni, hogy minél előbb felszedhessem a kicsit. Ami egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg rá nem eszméltem, hogy akkor csak én tudom hurcibálni, ha velem valami van, akkor apukának baromi nagy kitérő. Aztán a játszin láttunk egy szórólapot gyermekfelügyeletről. És ekkor világosodtam meg, hogy léteznek magánbölcsik, csak nem bölcsinek hívják őket. Pénzbe kerülnek, sokba, de rengeteg van belőlük. Amúgy is azt olvastam, hogy az állami bölcsikbe durva várólisták vannak. Több se kellett, találtam egyet tök jó helyen, közel az otthonunkhoz, de a munkába menet sem jelent nagy kitérőt se anyunak, se apunak. Nagyon szimpatikus volt a weboldalukon leírt hozzáállásuk, így aztán elmentünk, megnéztük.
Ma már negyedszer van ott a gyermek, most két órára hagytam ott. Először persze csak egy órát volt, míg én a konyhába kuksoltam, de nem látott engem, aztán egy fél órára le is léptem. Később már másfél óra volt, és így növeljük fokozatosan az időtartamot, míg már nem lesz probléma. Igazából már most is egyből bevágtat a csoportszobába, és simán le tudok lépni, de búcsúzkodás nincs. Elvileg erre a beszoktatás időszakra elég egy 10×1 órás bérlet, ami nem is vészes, majd lehet próbálkozni az ott alvással ebéd után. Terveim szerint ez már az év végéig kitart, aztán meglátjuk, hogy mit tudunk összehozni a munkahelyemen (hiszen a pozícióm azóta megszűnt), és ha sikerül, akkor fogjuk teljes hónapra, egész napra beiratni. Addig a heti 2-3 alkalom is megteszi.
Az óvónénik azt mondják, nincs vele semmi gond, néha csak nézi a többieket, és csak azt nem szereti, ha közel mennek a többi gyerekek. Van, hogy nyűgösködik, de ez otthon is így megy újabban, a délelőttök kevésbé jókedvűek, mint a délutánok, szóval ez nem az új környezet miatt van. Egyelőre tehát örülök, hogy jól alakulnak a dolgok és remélem, így is folytatódnak. Hogy később mennyire fogom sajnálni, ha nem én látom először, ahogy valami újat csinál, vagy kimondja az első szavait, nem tudom. Fel kell azonban készülni erre is, hiszen később az óvódában, iskolában is elő fog fordulni, hogy a tanítónéni meséli, milyen ügyes volt a kis Márk. Abban is biztos vagyok, hogy bármilyen sikerélményben nagy szerepe lesz a bölcsinek is, így talán őket is megilleti egy kis örömködés, ha ilyen előfordul.
Így állunk hát, teljesen pozitívan és reményekkel telve, talán életemben most először. Nem hiszem, hogy bármilyen negatív kimenetele lehet a dolognak, de az tény, hogy mindenkinek magának kell tudnia, mi az, amit megad gyermekének. Én a világot akarom adni neki.