Dackorszak

Megérkeztünk. Az előrejelzések szerint az elkövetkező év(ek) lesznek a legutálatosabbak. Teljesen egyértelműen körülbelül egy hete tart a dolog, de én már most nem bírom tovább. A legfelismerhetőbb jele a kezdetnek, hogy még nem mondtál semmit, csak pislantottál, hogy levegőt vegyél a pl. Gyere, induljunk a bölcsibe!” mondatodhoz, de az egyetlen szó, ami elhagyja a kisangyal száját: a nem!

Korábbi hisztijeit is már annak tudtam be, hogy sajnos beköszöntött ez az időszak. És a felismerés múlt héten, hogy az csak a vérmérséklete volt és most indul be a buli, teljesen lesokkolt. De no para, állítólag ez mindenkinél így van. Az első nemet egyébként nem is én kaptam, hanem a bölcsis gondozó csaj, mert elkérte az ottani játékot, mielőtt hazaindulunk. Gyermekem ahelyett, hogy elsírta volna magát pár másodpercre, ahogy korábban tette, ráordított, hogy nem. Büszkén teszem hozzá, hogy tökéletesen ejti és hangsúlyozza ezt a szót, ahogy teszi azt minden korabeli lurkó, akár tud már beszélni, akár nem.

Ahogy azt hétvégén egy szintén gyermekes barátnővel összefoglaltuk, az a legrosszabb az egészben, hogy éppen most nyílt ki az értelme, látod, milyen okos és mennyi mindenre képes, erre lényegében elkezd semmit se megcsinálni, amit addig kisangyal módjára rutinszerűen elvégzett. Nem veszi fel a cipőjét, nem veszi le a pólóját, nem ül be a babakocsiba, nem eszik, nem iszik, nem fürdik, nem kapcsoljuk ki a tévét, nem cserélünk pelust, és úgy egyáltalán van, amikor csak úgy idegből szaladgál a lakásból és papagáj módjára ismételgeti, hogy nem. Néha megkérdezem, hogy mit nem, hátha dühében megszólal és teljes mondatban elmondja a bánatát.

Ha meg akarod akadályozni bármiben, teljes ellenállásba ütközöl, mely iszonyat erővel párosul, azaz nem tudod kivenni a kezéből a távirányítót, nem tudod a megfelelő irányba fordítani, hogy legalább jó felé fusson, vagy ráadni a cipőjét. Hihetetlen, de egy két éves kisfiú ereje elképesztő tud lenni. Ráadásul te most kezdted azt érezni, hogy mennyivel izmosabb vagy, és bár nem gondoltad volna, hogy képes leszel ennyi idősen is cipelni, meg se kottyan egy kis séta plusz 13 kilóval. Csakhogy szart sem érsz vele. Ha éppen te vagy Herkules, akkor sincs esélyed egy dacos 2 évessel.

13590270_10154407470204040_4304061054392382392_nAz abszolút patthelyzet a több gyerek, amiből elég, ha az egyik dacos. Hétvégi új szitumban az én két évesem abszolút nem tetszését fejezte ki, hogy az ismerős 3 és fél éves kislány az ő autójával játszik. Tökre megértem, én is irigy vagyok, és azzal is tisztában voltam, hogy a cseréljetek, adunk másikat, és minden más opció elfogadhatatlan lesz. Nem az enyémmel próbálkoztunk, szimplán csak a kislánynak ajánlottam fel mást (persze tudtuk, hogy a kisfiamnak akkor majd az fog kelleni), mégis meglepődtünk, amikor az ő részéről is jött egy nem. Az enyém folyamatosan nem-ezett, a másik gyerek meg egyszerűen nem akarta visszaadni, hiszen ő most azzal játszik és majd úgyis visszaadja, mielőtt hazamegy. Tök igaza van. Kérdés: van egyáltalán bármi esélyünk, mint szülőknek? Később férjem szájából hangzott el a kislány felé egy abszolút tökéletes megfogalmazás: „Te már ovis vagy, és tudod, hogy nem szabad irigynek lenni, Márk azonban még nem jár oviba és ő ezt nem tudja. Cseréljetek.” Büszke vagyok rá, hogy ennyire ösztönösen jött belőle egy a gyermeket magasztaló, pozitív állítás, ami a legrövidebb út a cél eléréséhez. Azt ugyan nem tudod megoldani, hogy a dacos gyereknek ne mindig az kelljen, ami a másiknál van, és persze mi ettől fényévekre vagyunk, hogy alkalmazhassuk, de alapnak nem rossz. Vagy reménynek. A legdurvább arctorzulása kis porontyomnak akkor volt, amikor a kislány a gumikecskén ugrált, ő a mocin terpeszkedett, de ugye az az ő kecskéje, ezért kellett neki, és amikor észrevette már a kecskén ülve, hogy a kispajtás cserébe a mocira pattant fel, esküszöm látszott az arcán, hogy elborul az agya, azt se tudta, hogyan ugorjon le az ugrálós játékról és vegye vissza a mocit. Az ugyanis szent és sérthetetlen. Itt azonban már gátat szabtunk az eseményeknek, mert a kislány – legnagyobb büszkeségemre (valószínűleg az ovi pozitív hatására) – nem szállt le a mociról és ellöködte Márk kezét, aki azonban sikeresen megragadta a kormányt. A kislány ekkor elbátortalanodott, de mondtuk, hogy ne hagyja, nyugodtan mocizzon. Erre csak annyit mondott, hogy fél és görbült le a szája, amire annyit tudtam anyukatársnak hozzátenni, hogy azt nem csodálom, én is szoktam :O . De aztán lefejtettük gyermekem kezét a járgányról, és mindenki túlélte a rázós helyzetet. Azt ne is mondjam, hogy az én fantáziámban előzőleg az egész találkozás és együttlét baromi idillien nézett ki, mert hát mindketten közösségbe járnak, alapvetően tisztában vannak egy-két szabállyal, csak butus szülőként nem vettem figyelembe az egyéb tényezőket.

Kicsit megnyugodtam azonban, hogy minden, amit művel a fiam, amik miatt hisztizik, nem egyedi dolgok és már majdnem elhittük, hogy rosszul csinálunk valamit, de a nálunk előrébb járó szülőpajtások elmondása teljesen megegyezett azokkal, amiket mi is megélünk nap mint nap. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy várunk. Várunk, hogy vége legyen. Millió cikket, blogbejegyzést elolvastam, hogyan kell hagyni, hogy kiengedje a dühét, ja mindenekelőtt türelemmel kell lenni, akkor kapcsolódni a gyerekhez lehetőleg szemkontaktussal, amikor már megnyugodott, stb. Gyakorlati alkalmazása természetesen lehetetlen, de azért próbálom. Pontosabban próbálom elengedni a környezetet, hogy hol vagyunk, mit akarunk éppen csinálni és gyakorolni a hosszú póráz elméletét. Legjobb példa a bevásárlás. Valójában tisztában vagyok vele, hogy a hétvégi bevásárlás nem fél óra lesz, főleg egy nagy bevásárlóüzletben, így én lennék a legostobább szülő, ha elvárnám a gyerektől, hogy miután 20-20 perceket ül a gyerekülésben az autóban, míg oda/hazaérünk, még kibírjon két óra mászkálást a babakocsiban, míg kitalálom, hogy ha valaha bármit is akarok főzni, akkor mit vegyünk hozzá. Ebből következik, hogy az üzletben el kell engedni, hadd fusson. A konfliktus abból fakad, ha útirányt akarok adni neki, valamint, hogy apukát frusztrálja kicsit ez a futkosás, és hogy nekimegy embereknek, na meg hogy a gyerek le se szarja, ha nem is lát minket. Volt az a pont, amikor sasszemem kiszúrta a fütyülős kóstoltató pultot és szinte odébb akartam löködni a nénit, aki teljesen lefedte a pultot, végül azért megszereztem a nyugtatót. Ezután már azt gondoltam, és gondolom, hogy a gyermek terelhető. Ha türelemmel vagyok és rugalmas, akkor nagy eséllyel beterelhető abba a sorba, ahova én szeretnék menni. Végül pedig elfárad, és ahogy legutóbb is, képes volt több mint egy órát aludni a babakocsiban, amíg mi kényelmesen megebédelhettünk.

13335741_10154329784974040_8654059842378020606_nPersze fárasztó az állandó ellenállás, de azt vettem észre magamon, hogy lobbanékony természetem sokat fejlődött és egyre türelmesebb vagyok, így nyilván a gyerek is kevésbé érzi a frusztrációt, ami remélhetőleg hat rá, pozitívan. Legalábbis reményteli a helyzet, ha akár csak az egyikünk tisztában van vele, hogy ha egymásnak feszülünk, az nem visz előre. Ugyanakkor nem is próbálom sem megzsarolni, sem vesztegetni, leginkább nem is szólok semmit. Ha rá akarom adni a cipőt, akkor némi erővel élve – reménykedve, hogy nem tudom eltörni a lábát – előbb-utóbb rá tudom feszegetni a lábbelit az ökölbe hajtott lábfejére. Néha bejátszik a müzliszelet vagy itóka, de úgy tűnik, ezt nem veszi se jutalomnak, se megvesztegetésnek, mert ha nagyon dühös, el sem fogadja, miután nagy durcásan teljesítette a kérést. Merthogy egyébként viszonylag rövid idő alatt végülis megteszi, amit kell, így  leírva ezeket a sorokat – nyilván most hogy már órák óta nem vagyok vele, már meg is szépültek az emlékek 😀 -, azt kell mondjam, csupán az ösztönös dacot kell kifejeznie, de mélyen legbelül nem célja a teljes ellenállás. Még. Azt is észrevettem, amit talán már a hiszti megoldására is említettem, hogy igazán nagy ügyet nem csinálok semmiből, nem kérlelem, elmondom egyszer-kétszer, amit szeretnék, aztán akár van foganatja, akár nincs, megteszem.

Nézzünk egy mindennapos reggeli példát:

  • 6:00-7:00 Felkel(tjük), peluscsere, vagy még előtte kivágtat a szobájából. Teljes együttműködésben az első, de maximum a második kérésre elfekszik és aláveti magát a pelenkacserének. Közben azonban már a távirányítót megszerezte és megy a mese.
  • 7:00-8:00 szabad foglalkozás, ilyenkor semmi gond nem szokott lenni, ha a tévé már be van kapcsolva
  • 7:45 első figyelmeztetés, hogy indulunk lassan, pelus csekkolás, öltözés. Első nemek elhangzanak.
  • 7:45 – 8:00 sok nem elhangzása közben sikerül pelust cserélni, felöltözni, és előfordul, hogy már a mocira is felpattan. Ez a necces, arról leszedni mindig sírással és hisztivel jár. Egyébként a cipő felhúzása is kritikus pont, de sikerül.
  • 7:50-8:00 kezdődik a „szállj be a kocsiba, megyünk a bölcsibe” mantra, ami nyilván egy nemmel indul, majd még egyszer megkérem, felajánlom, hogy valamit hozhat (autó, mesekönyv), végül lekapcsolom a tévét. Újabb nem-sorozat, és vagy sírva, vagy ma például anélkül lazán beül. Mire a lifthez érünk, már csend van.

Ez körülbelül minden tevékenységgel így megy, csak némelyik több játékosságot igényel (pl a boltban kergetőzés), más meg nagyobb határozottságot. Az hogy bőg-e vagy sem, már abszolút nem érdekel, maximum magamban örülök, ha nem, vagy megdicsérem egy mondatban, hogy milyen ügyesen megcsinálta, amit kértem. Mindez persze nem ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik, de az is sokat segít, hogy apával felváltva lökjük neki az igét. Így lényegében mindenkinek csak a hiszti fele jut, ha ügyesek vagyunk.

Tudom, még az elején vagyunk, és ez csak egyre durvább lesz, de ahogy mindenre, erre is megpróbálunk felkészülni lelkileg, idegileg, tudva, hogy el fog múlni ez az időszak is, csak ki kell tudni várni.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük