Hogy vagy? Köszönöm, jól

Akár azt is mondhatnám, hogy az attól függ, ki kérdezi. Nem mindegy ugyanis, hogy a hivatalos – facebook képek alapján alkotott – hogylétünket kell fenntartani, vagy őszintén elmondhatjuk, hogy mennyire szarul. És a baj az, hogy ez már az ezredik dolog, amire figyelni kell és ami rendkívül fárasztó.

Van egy párbeszéd, ami minden héten elhangzik valahogy így, mert szerencsére néha őszintén elmondhatom, hogy vagyok:

-Hogy vagytok?

-Jól, egyre ügyesebb, okosabb a kicsi, blablabla.

-TE hogy vagy?

-Megvagyok. Valójában…

Valójában nem szeretek itthon lenni. Utálom, hogy a kanapé az életterem. A napi séta sem felemelő, mert az délutánra van időzítve, amikor már sötét van és a közeli park annyira jól megtervezett kis zöldövezet, hogy egy kósza lámpa sincs benne. Délután ötkor félek sétálni, remek. Jó, hogy van erkély, mert kimehetek oda is, csak éppen minek, ha nem gyújthatok rá, a gyerek meg ott már nem alszik el egy órácskára se. És most már hideg is van ott ücsörögni. Na meg ott is csak figyelni kell a cicákra. Azt hiszem, a legnehezebb az egészben az állandó figyelem. Figyelni a kicsire, figyelni magamra, figyelni mindenki másra. Amikor a baba elvan, vagy alszik, akkor lehet bármit csinálni. De a kanapé nem enged el, és csak még lustább leszek, semmit sem szeretnék csinálni. Aztán persze rosszul érzem magam, hogy az este megérkező férj mosogat el. Na meg hogy a lustaságom ráfogom a gyerekre. Persze van benne valami. Eleinte nagyon aktív voltam, mert tudtam, mindenre addig van időm, amíg a pici fel nem ébred. És az lehet, hogy 10 perc múlva lesz, így egyből nekiálltam a tervezett tevékenységnek. Ma meg inkább azt mondom, nem álltam neki, mert nem mertem, mert úgyis felkelt volna közben a baba. Pedig a napirendünk megvan, és működik, pontosan tudom, hogy a nap melyik szakában mi fog történni.

Szóval pörögni kell. Agyban. Mindig. Nem lehet csak úgy elindulni még wc-re sem. Legyen nálad a telefon, a bébiőr, (a villannyal bekapcsol az elszívó, ami olyan hangos, hogy nem lehet hallani, ha sír a baba), nem mintha bármit tudnál csinálni szarás vagy fürdés, hajmosás közben, csak abbahagyhatod. Viszont nem lehet ész nélkül kóborolni a lakásban, mert gyorsan, összeszedetten kell mozogni, hogy legyen idő arra, amit szeretnél, amíg azt a kisbaba engedi. Ha bevásárlóközpontba mennék akármiért is, gondosan meg kell tervezni, hol van lift, melyik bejáratnál nincs lépcső, stb. Autós utazásról ne is beszéljünk. És persze a karácsonyi hazautazáson is pörgök, mert elképzelni nem tudom, hogyan lesz. Sőt, még a hétvégi látogatással kapcsolatban is vannak kétségeim. De jár rajta az agyam, folyamatosan. Fárasztó.

Ott van a szoptatás. Szörnyű. Kimerítő és a hasznosságán kívül semmi csodálatos nincs benne. Azt mondták a kórházban, hogy a testünknek össze kell érnie, hogy érezzük egymást, mert az jó. Jó is lenne, de Márk, mióta csak tudja, hogy mit lehet kezdeni a lábaival, rugdalózik és ugrál evés közben is. Állandóan megy, így a testközelségnek annyi. Ezen kívül tépi a szájával a mellemet, és mardos is csöppnyi, ámde annál erősebb, jéghideg kezével, ha nem jön belőle elég tej. Ami nem jön, mert hát nem lehet minden tökéletes. Már az első pár hétben, amikor még rendben mentek a dolgok, már akkor úgy éreztem abban a fél órában, hogy elmegy a kedvem az élettől is, mintha kiszívná belőlem az életerőt és kedvet. Alig várom, hogy mindenfélét ehessen, miközben nem szeretném, ha idő előtt elapadnék, mert ez a legjobb neki, még ha csak pár csepp is jut a kis szervezetébe. Viszont nem akarok éjjel ezért felkelni, és mivel a védőnő hetek óta csóválja a fejét, hogy egyszer felkel éjjel enni, nem megy ki a fejemből a gondolat, hogy már rég aludhatnék úgy igazán. És akkor talán elmúlna ez az iszonyatos hátfájás.

A testem is teljesen megváltozott, például a szoptatás miatt. Eltűntem. Eltűnt a kitöltő anyag, kivéve a hasamról, mert az feltelítődött. Valószínűleg a testem tudja, hogy erősnek kell maradni a baba ellátásához, ezért amit lehet, raktároz. Szeretnék jól kinézni, de még tornázni sem lehet olyan erővel. Persze nem tudom, kit akarok megtéveszteni, hiszen valójában meg se akarok mozdulni.

Aztán azon is pörögni kell, hogy mikor kell lejelenteni az óraállásokat, egyáltalán hányadika van (Isten áldja azt a zsenit, aki beleírta nekem ide a laptopba a tálca jobb sarkába). Mit kell venni a boltban, mit főzzek? Mi kell a kicsinek, ruha, kaja, pelenka, játékok, milyen idősen mit kell tudnia, mivel tudom segíteni a fejlődését, azonnal venni kell neki ezt vagy azt!  Mert ha nincs meg, hülye marad, vagy nem fog lábra állni, mire kell neki. És akkor fogod igazán szarul érezni magad! Egyik nap azt hittem, elfogyott a D vitamin, pedig előtte nap voltam dokinál, aki felírhatná. Nyilván szörnyen bűntudatom volt, hogy még erre sem tudok odafigyelni.

Amikor arra gondolok, hogy milyen gyorsan változik Márk, máris látom magam előtt, ahogy mászik, ahogy már a kezemet fogva sétál mellettem, és már oviba jár. Ekkor elkezdek pörögni a jövőn, ki viszi oviba, járjon-e bölcsibe, gáz-e, ha minél előbb dolgozni akarok, ezért bölcsibe viszem. Meddig fogok dolgozni, hiszen ” Fél 6 van? Úristen, a gyerekek még az oviban vannak!” Soha többé nem maradhatok a kollégákkal iszogatni, mert menni kell a gyerekért, egyáltalán hol fogok dolgozni, senki nem fog alkalmazni. Márpedig én itthon megőrülök még évekig.

És este még szexelni is kell. Na jó, az egyetlen, amit nem KELL. Ez tényleg jó. És kikapcsol. És nem tudok elég fáradt lenni hozzá. Szóval mégis csak kell. Kell nekem. Kell nekünk, hogy végül jól érjen véget a nap, mielőtt még újra fel kell kelni. Mert hogy mindjárt fel kell kelni.

Mindezek után azt hiszem, az anyák azért sírnak a romantikus filmeken, mert azok tökéletesek ürügynek. Valójában az egész nap tartó pörgést engedik ki és utálják a főszereplőt, akinek csak annyi a gondja, amennyi, miközben nekik a világ fájdalmával is meg kell küzdeniük nap mint nap. Félreértés ne essék, az egész nem arról szól, hogy panaszkodnék, hiszen végignézve a napomat, a helyzet egyáltalán nem súlyos és sokkal boldogabb is. Az egész a fejemben válik hihetetlenül súlyossá és kimerítővé. Na meg mondhatjuk, ezt vállaltam valamilyen szinten, ezt akartam – az állandó agymunkát biztos, hogy senki nem akarja, de gyanítom, mindenki átéli. Szóval, ha legközelebb valaki megkérdezi, hogy vagyok, jobb, ha tudja, a “Köszönöm, jól” valójában mit jelent.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük