Karácsony

December lévén hivatalosan is téma lett a karácsony, és szinte kötelező elkezdeni parázni mindenen. Ajándékok, utazás, rokonok, mi legyen a menü, milyen sütit tudok megcsinálni, stb. Esetemben mindezek így komplexen először okoznak fejtörést, ugyanis eddig minden évben hazautaztunk a szülőkhöz, de idén már nem kérünk ebből a strapából, elég lesz 2 évente is, illetve már a gyerek is elég nagy ahhoz, hogy elkezdjük felkészíteni a karácsony hangulatára.

Az ajándékok a gyereknek nem is okoznak nagy gondot, hála istennek elérte azt a kort, amikor már elég sokféle játékból válogathatunk, és előzetes felmérésem szerint nem lesz nehéz párral megajándékozni. A család többi tagjának persze továbbra is nehezen találok ki bármit. A menüt illetően pedig kezdem megérteni nagymamámat, aki már kb. októberben sürget mindenkit, hogy mi legyen a kaja szenteste. Úgy döntöttem, hogy bár mindenkit szeretettel várok, képtelen vagyok akkora csinnadrattát varázsolni, mint mama (ez kiderült Márk szülinapján, amikor családom női tagjai sürögtek-forogtak mindenhol, és megcsináltak nekem mindent- ezúton is köszönöm nekik 🙂 ). Tehát semmi extrát nem tervezek, csak olyat, amit egyszerűen el tudok készíteni. Egyedül süti terén fogok megpróbálkozni olyannal, amit eddig még sosem csináltam, de már előre trenírozom magam, hogy ne legyek ideges, ha nem sikerül. És hogy miért nem parázok? Mert ez már az én karácsonyom. Én döntöm el, mi, mikor, hogyan lesz, mit eszünk, milyen lesz ezentúl nekünk a karácsony. Én kezdem el megteremteni a családi hagyományt, mivel továbbvinni a már meglévőt sajnos nem tudom, maximum részben. Alapnak jó, de magamhoz mérten állítok fel elvárásokat – magamnak. A gyerek még kicsi, és nincs múltja, amihez viszonyíthat, ezért tetszeni fog neki minden, hiszen minden új lesz neki. Na és persze nem kell mindent most kitalálnom, minden évben újíthatok, hozzátehetek vagy elvehetek belőle.

IMG_20151203_092523
A szépen elrendezett poturri és a tobozok egy támadás után visszadobálva

A kaja tehát letudva fejben, ajándékok pipa, jöhet a dekoráció. És a fa. Ezen a téren lesznek idegfeszülések, ugyanis 6 fős kis családunkból 4-en képtelenek arra, hogy a kirakott dekorációt csak úgy hagyják, hogy szép legyen. Erre jó példa a hétvégén teszt címén vásárolt potpurri, melyet egy egyszerű kis tálban próbálok mindenki számára elérhető helyen tartani, de úgy tűnik, hogy a díszítésként szolgáló tobozok nagyon jók labdának, és ha végképp felbaszódnak a “gyerekek”, akkor még jobb szétszórni. A “nem szabad” teljesen hatástalan fegyver, akármilyen határozott a fellépésem, egyedül az “Úristen, kiszórtad, most össze kell porszívózni” tartja vissza a kölköt – 3 percre. A macskákat ez sem, alkalmanként elhordják játszani a nagyobb szirmokat. A mellette lévő adventi koszorú többször állt már fejen, és hála istennek a gyertyákat is könnyedén ki lehet húzni belőlük, mert egy jó hosszú tűvel vannak beleszúrkálva. Így ezen a téren szükség van még egy kis türelemre és picit erősebb idegszálakra, valamint az se baj, hogy a gyermek végre meggyógyult és mehet bölcsibe. Apropó, adventi koszorú. A vasárnap meggyújtott gyertya nem okozott különösebb izgalmat senkinek, Márk kétszer belenyúlt a lángba (oda, ahol alig meleg kicsit), érzékelte, hogy nem oké, és továbbment. Azóta rájött, hogy felborítani, szétkapni jobb móka.

Na most a fa ugye a következő probléma. A díszek mindenkit érdekelnek, engem a legkevésbé, eltörik, akkor eltörik, csak ne legyen sérülés. Szóval ha leverik, akkor leverik. A füzér már lehet izgalmasabb, hiszen azt leszabni biztosan megér egy-két próbát. Ami engem izgat, az leginkább az, hogy kell-e nekem, hogy mindenki széthordja a tűleveleket az egész lakásban, esetleg megegyék. Az említett 4 egyéniség ugyanis biztosan jól szórakozna velük. Tehát lehet érdemesebb lenne beruházni egy műfenyőre. Nem tudom. Aztán meg attól is tartok, hogy felborítják a fát. Úgyhogy kikötni mindenképpen szükséges lesz.

Az egészben persze az a legviccesebb, hogy ha véletlenül a gyereknek nem jut eszébe valami móka, akkor majd a cicáknak fog, és az tetszik majd a gyereknek, és aztán már azért csinálja, hogy a cicák csinálják. Szóval egymás katalizátorai, juhééé! Mindegy, valahogy csak túléljük. Sokat segít az eddigi tapasztalat, és az elengedés képessége. A legtöbb dolgot nem éljük meg túl katasztrofálisnak, hiszen tudjuk, hogy van egy gyerekünk és 3 cicánk, szóval az eltört, összekapart, összehányt, széthordott tárgyak a lakásban teljesen természetesek és már nem okoznak szívrohamot. A tervem tehát az, hogy az idei lesz a teszüzem, meglátjuk, mit lehet, mit nem, miből tudunk hangulatot csinálni, mi az, ami soha többé nem lesz és talán úgy 20 év múlva már lesz egy rendes karácsonyunk, nyugodtan, boldogan – kettesben 😀 Addig meg kalandra fel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük