Lassan 2 éves

Repül az idő. Alig néhány hónapja még azt sem tudtuk, hogyan fogjuk kezünkbe azt a 2,5 kg-s csöppséget, ma meg már a 2. szülinapján pörög az agyam. Hogy mi minden történt ez alatt az idő alatt, képtelenség lenne összefoglalni, hiszen minden vele kapcsolatos dolog új nekünk és neki is. Azt viszont bizton állíthatom, hogy a nehéz időszakok (amiből mindig van, és folyamatosnak érzed) hamar a feledés homályába vesznek.

13427840_10154348020094040_1738075734917646652_nJelenleg nap mint nap csupa cukiságot élünk meg Márkkal, amik egyre élvezetesebbé teszik a mindennapokat. Hiába nem beszél még, vagy néha felsír hajnalban, esetleg vannak rosszabb hetei, ahogy egyre jobban nyílik az értelme, eszméletlen látni, hogy egyre okosabb és szebb és ügyesebb és még sorolhatnám. A legújabb cukisága, ami régi vágyam volt már, hogy “olvas”. Végre magától a kezébe vette a mesekönyvét, és lapozza, babanyelven meséli, elvan vele. Korábban is lapozta már az én könyveimet, de csak forgatta oda-vissza, fejjel lefelé, és képek híján nem nagyon borzolta fel a kedélyét. Pár napja azonban a saját könyvét fogja a kezébe és elmeséli mi van benne. Legalábbis valamit kuttyog. Tündéri. Igaz, mesélni még mindig nem tudok neki, mert azt azért nem hagyja. Egyik reggel annyira belefeledkezett Aladdin történetébe, hogy mikor a fürdőből kiabáltam neki, hogy közben pattanjon be a babakocsiba, mert lassan indulunk, mire kijöttem, már a babakocsiban ült és nézegette a könyvét. Sőt, ha éppen nem akar beülni a kocsiba, már könyvvel lekenyerezhető.

Aztán azt is imádom, hogy szinte teljesen önellátó. Mikor hazaérünk, először a motort keresi meg, aztán pár kör rali után megy a hűtőbe. Kiszedi a majonézt, majd visszateszi, valamit magyaráz a sajtról és ha talál valami számára is érdekes ennivalót (rizs, tészta, joghurt, paradicsom, kígyóubi, paprika), akkor kiveszi, hűtőajtót becsukja(!), majd kivesz a fiókból egy kanalat és bemegy a szobába enni. Ha végzett, gyakran magától kiviszi a konyhába a tányért, de ha nem, elég csak szólni. A szemétre pedig mondja, hogy kuka és kidobja a szemetesbe. Mondhatnánk kis túlzással, hogy közben anyának elég csak lógatni a lábát a kanapén. Egészen addig, amíg rá nem megy a macskakajára. Előszeretettel fogyasztja a cicáknak kirakott száraz tápot, amiről nem tudom elhinni, hogy jó íze van, de neki bejön.

Emellett söpröget, porszívózik, törölget, ha kell vagy éppen tereget. Igazi kis házi tündér, még a mosogatógépet is bekapcsolja – ha kell, ha nem. Játszani viszont nem játszik túl sokat, legalábbis nem a játékaival, kivéve az autókat, amit a legjobb a radiátoron tologatni. Meg mocizik körbe-körbe az egész lakásban, ja és persze labdázik is. Ami veszélyes, mert ha nem úgy pattan az a fránya labda, ahogy azt ő elképzelte, akkor világégés van. Gyakran előfordul, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő elképzelte, és ilyenkor iszonyú dühös tud lenni. Rám hasonlít. Túlságosan is. Szörnyű látni magát az embernek a gyermekében, amikor ilyen hisztis tud lenni. Ellenben nem rosszalkodik. Legalábbis semmi katasztrofálisat nem művel, ami halálosan veszélyes lenne, maximum huncutságnak nevezhetjük. A legjobb pedig az az egészben, hogy a hozzáállásunknak köszönhetően nem is titkolja el. Merthogy nagyon ritkán fordul elő, hogy valami oltári hülyeséget csinál, valami irtó veszélyes eszközzel, hogy az ember ijedtében nem tud mást, csinálni, mint megindulni felé ordítva. Ennél fogva mindig csak kedvesen megkérdezem, hogy mit csinál, mit szeretne azzal, ami a kezében van vagy ilyesmi. Ha sejti, hogy nem kéne, akkor elvigyorodik, de nem rohan el, nem akar elbújni, tehát megakadályozható minden további baj. A legédesebb pedig, amikor például a babakocsiban ülve kibontja a cipője tépőzárát és azt mondja “oh”.  Vagy kiveszi a hűtőből a tejet és behozza a szobába, már hallom messziről az “oh”-kat. Mert azért azt tudja, hogy inkább én öntök, neki nem kéne, mert kiborítja, ezért ez már számára a “rosszaság”, de mégsem próbálja titokban kivitelezni a mutatványt. Amire pedig a legbüszkébb vagyok, az a kés használata. Na nem ő vágja fel magának a hússzeletet ebédkor, de nincs családi dráma, ha egy pillanatra egyedül tartózkodik egy helyiségben egy késsel. Ugyanis tudja, mire való. Amióta először ki akarta tépni a kezemből, és inkább az együtt szeletünk megoldás felé tereltem, tudja, mit kell tenni vele, és nem kezd el őrült módjára késsel a kezében szaladgálni (ettől függetlenül persze a legnagyobb konyhakést nem adom a kezébe). Ami pont arra elég, hogy ha meg is szerez egy kisebb, de azért éles kést, van időm nyugodtan megközelíteni és megkérni, hogy adja oda, majd én segítek neki. És megteszi. Imádom.

Ha valami leesik, mert leejtette, vagy éppen szándékosan ledobta, elhajította, azt egyből követi egy hangos “oppá” felkiáltás. Ezt akkor is hangoztatja, ha te ejtesz le valamit és éppen halálra szitkozódsz, hogy az egész konyhát fel kell nyálazni, mert kiöntötted a szörpöt. Ő halálos nyugalommal áll és azt mondja: oppá. Zabálnivaló. Persze hasznos is, mert ha nem egy helyiségben tartózkodtok, akkor is tudhatod, hogy valahol valami leesett, csak menni kell a hang irányába. A következő tanítanivaló az, hogy ha a valami eltörik, mert ledobta / leejtette, akkor ne mozduljon, csak várjon meg. Legtöbbször mezítláb közlekedik otthon, úgyhogy ez ultraveszélyes lehet, de bízom benne, hogy ezt is hamar megtanulja majd.

Van, amit azonban még nem tud, vagy nem csinál, de ezek állítólag ráérnek. Nem beszél. Azaz babanyelven folyamatosan, de talán ha összesen 10 szót tud, akkor máris sokat mondtam. Ezek fele is babanyelven mondott szó. Apa, kutyi, ana (=anya), kuka, volt már mami is, amik teljesen kimondott szavak, aztán van az ijo (=villamos, busz, metró, azaz bkv), tutuá, azaz autó, rövidített formája a tutu, ami viszont a mocit jelenti. A pai határeset, ezt a pacira mondja, de csak amikor Fülöp megvadul a Szépség és a Szörnyetegben. A legrégebb óta használt szó a nejó (=nem jó), a leggyakrabban használt pedig az io, ami telefonnal a kezében videót jelent. Azt ugye nem kell mondanom, hogy pontosan tudja, melyik ikont kell ezek előhozásához megnyomnia, és hol van az az ikon. Nagyjából ezeket tudja mondani, ami rettentő kevés, de bízom benne, hogy valóban egyszer csak mindent elkezd mondani és be nem áll majd a szája.

Bilizni sem bilizünk, ami szintén nem sürgető probléma, de azért bilink már van. Ha meztelen és pisilni fog, mindig lenéz a kukira. De arra már nincs időm, hogy alálökjem a bilit. Egy kis ideig szólt, ha kakilt, mindjárt utána, de már ezt sem csinálja. Viszont mikor én pisilek és hallja a csorgást, akkor fennhangon üvölt, hogy kaka 🙂 Szóval nagyjából érti, mi micsoda, de még nem érdekli, hogy mi hova megy. Mikor kicsi volt, örültünk, hogy nem nyafog, ha pisis, kakis a pelus és nem is csípte ki sose olyan nagyon a popsiját, most viszont erre emiatt nem alapozhatok, hogy mennyivel jobb lesz a biliben, mert amúgy sem zavarja. Szerencsére még a fél nyár hátravan, ha éppen ki akarjuk próbálni a meztelen vasárnapokat és alkalomadtán ráültetni a bilire, ami egyébként nem téma, simán rácsücsül pár másodpercre. Azért csak ennyire, mert amúgy sem ül sehol ennél többet, számára a mozdulatlanság – kevés kivételtől eltekintve – ismeretlen fogalom.

13307363_10154306472489040_3886058533410563944_nAmi pedig nagyon el tudja rontani a cuki hétköznapokat, az a hiszti. Már a bölcsiben is választott magának pótanyukát, az óvónők meg együtt tanakodnak, hogyan lehetne kezelni a helyzetet. Az elkeseredés ugyanis bármikor bármiért jöhet. Ez otthon is így van, és olyankor vagy elfekszik és erőlködve “sír” (jobbik eset, ott lehet hagyni, hadd főjön a levében) vagy jön és ölel a fülembe ordítva. Nem oké. Ilyenkor tényleg hiába magyaráz az ember, és sajnos még azt sem érjük el, hogy kizökkentsük (pedig Cesar Millan is ezt javasolja), hogy legalább figyeljen arra, amit mondunk, és amit még meg is értene. A hétvége nagy változása a tévénézés korlátok közé szorítása volt. Elértük azt a szintet, hogy a tévének állandóan mennie kell, viszont csak az általunk letöltött megvásárolt meséket tudja nézni. Azaz, nem is nézi feltétlenül, de ha lekapcsolom, visszaül a kanapéra még fél órára, hogy ő igenis nézte. Viszont az utóbbi pár napban már egyik sem volt jó. Nyilván a régieket megunta, az újak meg még ismeretlenek, tehát “nejó”. Betelt a pohár, tévé off. Jött az apokalipszis, egy ideig folyamatosan hozta a távirányítót, ha eldugtuk, kereste, és persze ordított ezerrel. Némi magyarázattal és minden további erőlködés ignorálásával azonban sikerült viszonylag hamar megnyugodnia, és ekkor már le lehetett kötni a figyelmét a játékaival. Úgyhogy igazi win-win szitu, a tévét is korlátozzuk és a játékaira is felhívjuk a figyelmét. Apuka ugyan frusztrált lett kicsit, hiszen a folyamatos engedésnek köszönhetően – ami teljesen öntudatlanul történt, mondhatni észrevétlenül sikerült a befolyása alá vonnia minket a kis mocsoknak – sikerült eljutnunk oda, hogy ezt “elk…tuk. Nem kicsit, nagyon.” A jó hír azonban, amit a mi gyerekünknél már többször megfigyelhettem, hogy mindig van visszaút és sohasem rögös. Csak kicsit. Fél óra sírás nem nagy áldozat, és bárki túléli (szülő és gyerek egyaránt), de legalább rend lesz. Márk nagyon könnyen alkalmazkodik, csak ez a vinnyogás és hiszti perceiben nem tűnik így. Visszatekintve azonban azt mondhatom, hogy biztosan sokan irigykednek, ha azt mondom, szombaton kezdődött a tévé mizéria, ma reggel pedig még csak be sem kellett kapcsolni a tévét. Pedig láttam, hogy a távirányítót megszerezte, mégsem volt egy hangos szó, amiért mese nem lett kapcsolva. Ez nagyjából mindennel így van. Mindig belecsúszunk a kényelmesség illúziójába és aztán rájövünk, hogy így nem jó, korrigálni kell, ami ideig-óráig fájó, de szükséges és nem tart sokáig. Azt ne is mondjam, hogy kora alapján könnyen lehet, hogy beléptünk a dackorszakba, úgyhogy még jobban kell igyekezni ezekkel a korrigálásokkal, mert ha elengedjük a gyeplőt, akkor csak lefelé vezet az út.

Amivel azonban nem tudunk mit kezdeni, az a fürdés. Mindig szeretett fürdeni, most egy-két hete lutri az egész, de inkább az van, hogy áll, le sem ül, és végig ordítja, mintha savat locsolnék rá. Nem volt semmilyen észrevehető rossz élmény, vagy bármi, amin változtattunk volna. Azt mondják, vannak időszakai a gyermeknek, amikor nem akar fürdeni, majd elmúlik. Amit viszont észrevettem  úgy nagyjából mindennel kapcsolatban – , hogy ha nem csinálunk belőle nagy ügyet, akkor könnyebben sodródik az eseményekkel. Például ha nem mondom ki, hogy engedem a vizet, aztán gyorsan megfürdünk, csak megtöltöm a kádat, majd lassan elkezdem vetkőztetni, akkor hajlamos elfogadni, hogy leállítottam a mesét, megyünk a fürdőbe és aztán majd folytatjuk. Persze ettől függetlenül a kádban elkezd ordítani, de már nem halsikolyok kísérik az egész procedúrát elejétől a végéig, csak némi erőltetett ellenkezés. Azt kifejezetten viccesnek tartom, amikor megkérem, hogy induljunk és ugyan nem akar leszállni a mociról, mégis megteszi, de már a sírógépet be is röffentette, hogy azért tudjam, az ő tervei között ez baromira nem szerepelt. Legtöbbször aztán már a liftnél nyugi van.

Hisztiből elalvás – ilyet se csinál otthon

Így telnek egy majdnem két évessel a mindennapok, van benne móka és kacagás, meg sírás-rívás szinte minden nap, változatosan. Nyilván nem vagyunk ezzel egyedül, mint ahogy azzal sem, hogy legtöbbször fogalmunk sincs, jól csináljuk-e. Valószínűleg nem. Csakhogy ez már akkor derül ki, amikor valami nagyon rossz irányt vesz, előre általában senki nem tudja, hogyan terelje a gyermeket jó irányba, vagy hogy egyáltalán melyik a jó irány. Az külön frusztráló tulajdonsága a kis majmoknak, hogy másoknak mindent megcsinál, vagy kisebb ellenállást tanúsít, így nyilván egy idegen nem érti, miért nem tudom levágni a haját, vagy elaltatni ebéd után fél órával, nem két-három óra után, és hasonlók. Hiszen másokkal más szabályoknak felel meg a gyerek és talán eszébe sem jut ellenkezni. A szülő önbecsülése meg a béka segge alá süllyed, ha egyáltalán volt valaha, majd próbálja megnyugtatni magát, hogy az alapokat mégis csak ő ültette a gyerekbe, szóval annyira rossz munkát csak nem végzünk.

Remélem a következő posztban már arról számolhatok be, hogy be sem áll a szája és összetett mondatokban, szinte irodalmi stílusban fejezi ki, ha enni-inni akar vagy éppen beszart. Tudnám értékelni, főleg, hogy látom, mennyire értelmes, csak éppen megszólalni nem akar. Valószínűleg türelmesnek kell csak lenni vele, minden helyzetben, ami nagyon nehéz tud lenni, de gyakorolni kell.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük