Igen, a gyermek lát. Gondoljuk mi. Aztán meg sose lehet tudni. Ezért van egy éves korában egy ajánlott látásvizsgálat. Igaz, mi voltunk korábban is, mert aggasztott a gyermek egyik szeme alatti alkalmanként (és persze alvás után) megjelenő duzzanat és kékség. Akkor is azt mondták, hogy semmi baj, és a végülis 14 hónapos korára kapott időponton is megerősítették, hogy minden oké. Mindkét szeme pluszos kicsit, de ebben a korban ez a normális.
Mivel apa és más családtagok is szemüvegesek, na meg lassan az egész generációnk elég defektes (a következők meg szinte már nyomorékok), ezért volt bennem egy kis félsz, legalábbis adtam 50% esélyt annak, hogy kell majd a kicsinek szemüveg. Még nem kell. De az biztos, hogy ez is egy olyan téma, amire fokozottabban figyelünk. Már csak azért is, mert ahogy olvastam, az egész csalóka. Sokszor nem is lehet észrevenni, hogy a kicsi rövidlátó, mert a kisbaba eleve mindent közelebbről vizsgál meg, esetleg közelebb ül a tévéhez. Szóval nehéz kiszúrni, az meg még odébb van, hogy azt mondja „Anya, nem tudom elolvasni a mesekönyvet, mert homályosak a betűk”.
A másik parám az volt, hogy a gyerek kancsal. Bandzsa. Nem tudom, minek nevezzük. De az. Mutatom:
Jó, már nem ennyire, de az egyik szeme pupillája kicsit befelé néz. Mint kiderült a kancsalság nem ez. Ami megnyugtató. Ez csak úgy tűnik, mintha. Nagy különbség! A lényeg, hogy ha mondjuk belevakuzunk a szemébe, akkor a két fénypöttynek egyfelé kell állnia, nagyjából szimmetrikusan. Amíg ez rendben, addig a gyerek nem kancsal. Csak úgy csinál. 😀 Tehát sosem volt kancsal.
Biztos vagyok benne, hogy nem sokmindent tudunk tenni a megelőzés érdekében, hiszen az elektronikai kütyük korlátozása ugyan lehet a fegyverünk, teljesen kizárni nem tudjuk ezeket a hatásokat. Sok helyen már gyógyszertárban, orvosi rendelőben is vannak tévék, az iskolai feladatokhoz már szinte elvárás, hogy legyen otthon számítógép és persze nem akarom azt se, hogy teljesen értetlenül álljon ezek előtt a tárgyak előtt. Persze nem fog, hiszen azt látja, hogy ütjük mi is, ha kell, ha nem. Mert legtöbbször kell. Mert ilyen lett a világ. Máshogy veszélyesebb, mint amikor mi szaladgáltunk a ház mögötti mezőn, és azt se tudták, hol vagyunk. Ezért is olyan nyomik a gyerekek. Alapvetően a génjükben van a szerencsétlenség (véleményem szerint a mindenféle terhesvitaminoknak köszönhetően – még meg se született, de már mankót adnak neki az életben maradáshoz), és a mindennapjaink alapvető részét képező technikai világ is csak rásegít. Sajnos ezzel kell élni, fel kell készülni és enyhíteni, amit lehet.
Egyben biztos vagyok, ha később kell is szemüveg a gyereknek, valószínűleg az is baromi jól fog állni neki, és talán már attól sem kell tartani, hogy egész gyerekkorában csúfolni fogják, hiszen a többi gyerek is hasonlóan hendikepes. Ha még pozitívan is akarom nézni, akkor azt is megtanulhatja belőle, hogy oda kell figyelni a testünkre és megelőzni, amit lehet, hiszen ha szemével van gond, az folyamatos ellenőrzést igényel. Természetesen ne legyen, mégis felkészülök rá már most, mert az esélye megvan.