Hogy egyből válaszoljak is a kérdésre: igen, nehéz. Valószínűleg mindig is az volt mindenkinek. Mégis azt érzem, ma nehezebb. És nem azért, amit pár hónapja olvastam egy ötsoros „cikkben” arról, hogy bizony még Ördög Nóra is sírt, mikor a legszebb és legbensőségesebbnek hitt pillanatokat kellett volna átélnie kislányával, ugyanis kezdetben nem tudta szoptatni. Na bumm. Mindenki sír. Az első pár napban tuti. Senkinek nem megy olyan könnyen, mert az ösztönlény csak addig tart bennünk, hogy tudjuk, mellre kell tenni a kicsit, ő meg tudja, hogy szívni kell. Ha ennek kivitelezése azonban nem megfelelő, akkor sírni fogunk. Aztán egyéb gondok is lehetnek, amik miatt nyilván nem kell az embernek rosszul éreznie magát. Hanem vajon fognak-e cikkezni arról – remélem, nem, mert ki a szart érdekel? -, hogy Nórika egy héten kétszer is sírva fakad, amikor Micike (ez a kiscica kislány neve) hatodszor szórja ki a cicakaját vagy pakolja szét a ruhákat? Naná, hogy nem.
Pedig anya legszívesebben sírva fakadna akár naponta is kétszer, mert a gyerek bár hihetetlenül cuki, ahogy a nagy munkában zihál és néha rámnéz, hogy látom-e, milyen ügyes, mégis szétviszi az agyamat. Imádom, ahogy lehajtott fejjel robog az előszoba felé, és röhögve sikongat, mert próbálom utolérni, de amikor a tál előtt ül és még egyszer utoljára rámnéz, hogy biztosítson az elkerülhetetlen felől, akkor azt érzem, hogy legszívesebben ráhúznék a pelenkájára egy akkorát, hogy talán még Fricike is jobb belátásra térne. De minek? A pelenka nem fog tanulni belőle, de még a gyerek sem, mert épp ott tart agyilag, hogy felfogja a „nem szabad” fogalmát, és ez rettentő mulatságos számára, hiszen értelme nem társítja ezt azzal, hogy ne tegye meg, amit tervez. Csak azt látja, hogy a sárkány feje lángol és ez nagyon vicces. Utolsó reménysugárként lebeg a szemem előtt, hogy valamikor majd azt is megtanulja, hogy amit nem szabad, azt nem csináljuk. (Itt valószínűleg több gyakorlott anya röfögve felvisít, annyira röhög).
Aztán elém került egy olyan blogbejegyzés is, hogy Miért nem könnyű az anyaság. Mert állandóan csak odaadunk, mindent és még többet. És ez ugyan kifárasztja az anyát, de még tovább ad. A lófaszt. Azért fárasztó az anyaság, mert egyedül vagyunk. Egyedül vagyok. Nincs itt az anyukám, nincs anyósom, nincsenek jófej szomszédok, és gyerekes ismerősök a közelben. Tanulás vagy munka miatt az én generációm már réges régen nem ott él, ahol született, és bár eddig szinte kellemes volt a havi, kéthavi hazalátogatás, most érezzük a rábaszás fanyar ízét, mert hát így van, rábasztunk. Nincs, aki kérés nélkül is fél óra alatt ideér, vagy akihez átrohanhatok, mikor már teljesen kiégetett a gyerek. Ráadásul nem vagyok egy barátkozós típus, azaz nem kötöttem életre szóló barátságokat a játszótéren és nem köszöntöttem lasagne-val a szomszédokat beköltözéskor. Persze nem is arra vágyom, hogy egy hasonló cipőben járó valaki mondja meg a tutit, vagy hallgassa a sirámaimat, mikor neki is tele a hócipője. (Mikor ezt a sort írtam, az kellett volna, hogy egyedül írjam, ne a kölökkel az ölemben, soronként ctrl+z-zve és mentve gombot nyomogatva.)
Szóval nehéz. Mert nem tudom, mit kell csinálni. Senki nem tudja magától. Olvasol valamilyen szakirodalmat, meg persze az ősök is előszedik emlékeikből a hasznos infókat, de azért az régen volt, más volt, és nem biztos, hogy te is úgy akarod csinálni. A segítség hiánya már a szülés után megkezdődik, sőt én közvetlenül az azt követő első pillanatban nem tudtam, mihez kezdjek a rám dobott kis dzsuvás ordítógéppel. A válasz az volt, hogy szeressem. Ok. Ezt az egyet tudom hozni magamtól. De aztán az, hogy bárki bejönne még aznap, hogy „anyuka sikerült szoptatni, evett a gyerek, minden oké?”, már nincs. Szóval már itt kezdődik az elvárások támasztása magaddal szemben, hogy tudnod KELL, mit csinálj vele. Eleinte persze eszik, alszik, szarik, te meg videózod, mint az ökör, ha éppen fngott egyet, később meg nem érted, mit is vettél fel igazából, mert semmit nem csinál a gyerek. De később, amikor már történik is valami, csinál is valamit, nem ártana, ha valaki adna valami támpontot. Hozzánk a védőnő havonta jött, de csak 10 perces látogatásokra, feltette a kérdéseit, hogy mit csinál már a gyerek, hány foga van, aztán elmondta, hogy az örökmozgó sárkányokat nem lehet egy percre sem egyedül hagyni. Aztán amikor 1 éves lett a gyermek, a védőnő se szó se beszéd nem jött többet. Mintha kész is lenne, mindent tud, és nincs már mit hozzátenni. Elengedték a kezem, és most csináljam egyedül. Köszi. Nem megy. És gyanítom, hogy nemcsak nekem vannak kétségeim.
Tudom, hogy közhely, hogy régen minden jobb volt, de tény, hogy a gyereknevelés nem volt ilyen magányos feladat. Ezért „könnyebb” is volt. Legalábbis több anya közösen vétett hibákat, és máris nem kellett a lelkiismeretfurdalással küszködni. Tehát egyedül vagyunk. Ami nem oké. Az állatvilágban is falkákban nevelik a kölyköket. Talán nem véletlenül. És sok száz/ezer évig az ember is közösségben tette ezt, vagy a tehetősebbeknek dajka vette le a válláról a gondot. De a dajka sem volt egyedül, mert összejárt a többi dajkával. Ma meg az ember bűntudatot érez, ha bébiszittert akar fogadni. Megint a bűntudathoz lyukadtam ki, mert a mai anyának, aki nem elég, hogy egyedül van, de folyton azt sulykolják, hogy ne legyen bűntudata, mert….és itt felsorolnak egy csomó szarságot. De miért is lenne bűntudata? Tegnap sikerült belefutnom egy ilyen cikkbe, ahol olyan mindennapi és teljesen kiküszöbölhető dolgok szerepeltek a listán (néhány kivételtől eltekintve), melyeknek semmi köze hozzá, hogy van-e gyerek vagy nincs. Szóval ha valaki trehány, azért igenis legyen bűntudata. Az viszont már nagyobb és összetettebb kérdés, hogy vajon a bölcsibe iratás mekkora lelkiismeretfurdalást igényel. Az én kicsikém éppen második alkalommal ismerkedik az említett intézménnyel. És igen, folyamatosan küzdök a gondolattal, hogy miután felismertem, hogy semmit nem tudok tanítani neki, és totál ingerszegény környezetben van egész nap, vajon nem-e lepasszoltam másnak, hogy „nevelje fel”? Persze a pénz, amit a munkába való visszatéréssel szándékozom keresni, teljesen ésszerű indok, és mindenkinek el kell fogadnia. De ki az a mindenki? Rajtam kívül senki nem gondolja a fentieket. Saját magam gondolom, hogy lepasszoltam a gyereket, ezért van a bűntudat. Az elvárásainkat legtöbb esetben mi magunk állítjuk fel magunknak, aztán persze képtelenek vagyunk megfelelni, és máris bűntudatunk van.
Valójában nincs miért. A bölcsöde minden szempontból hasznos a gyereknek. Hasznos nekem is. Akkor sem szégyenkezhetnék, ha béibszittert fogadnék alkalmanként. Továbbmegyek és azt mondom, hogy azért sem szégyenkezem, amiért szinte örültem, mikor 4 hónapos korától már nem tudtam szoptatni. Minden egyszerűbbé vált és persze akkor nem volt jó érzés az „elválás”, mégis több pozitívumot láttam a dologban, köszönhetően pl. a korai hozzátáplálásnak. És persze a természet döntött, nem én, bár azt gondolom, aki maga alakítja így ki, azt sincs joga senkinek megszólni. Gondolom a lista végtelen, ahány anya, annyiféle mindenért érezzük a bűnösséget, hiszen mindannyian tökéletes gyerekeket akarunk nevelni tökéletes felnőttekké. Persze nem lesznek azok, hiszen mi sem vagyunk. Ezért azonban nem kell görcsölni, van elég más baj az életben. Csakhogy nehéz úgy nem görcsölni, hogy kábé fingunk nincs, mit is csinálunk, de azt szeretnénk jól csinálni. Aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle.