Séta a parkban

Minap megtettük első sétánkat a közeli Városmajorban, ami a gyerekes anyukák és a szabadtéri elfoglaltságot kedvelő családok paradicsoma lehet. Láttunk is jó pár babakocsis anyukát, akikkel tutira nem szeretnék megismerkedni, úgyhogy szerintem mi majd sötétedés után fogunk a játszótérre járni. Na, de hogy miért? Ezért:

Az eddigi tapasztalataim a babás anyukákkal egy interakcióra – mely a heti mérésnél történt a gyerekorvosnál -, valamint a parkban előttem lezajló találkozás megfigyelésére korlátozódik. Ebből azonban pont eleget szűrtem le ahhoz, hogy ne akarjak közel kerülni ehhez a különös fajhoz, melynek valószínűleg saját szabályrendszere van. Ezt a szabályrendszert azonban nehezemre esne elfogadni, és betartani, még ha cserébe hasznos információkkal, tapasztalatokkal gazdagodnék is.

parkbanAz teljesen természetes, hogy az én gyerekem a legszebb a világon. De tényleg. Nemcsak mert elfogult vagyok, hanem mert még én is arra számítottam, hogy csak nekem lesz cuki, mindenki másnak pedig illendőségből. Ehhez képest egy valóban szép gyereket hoztam haza a kórházból (tudni kell jól választani), akire a védőnő első ösztönös reflexe is az volt, hogy “Ez a gyerek csak úgy kicsusszant, ugye anyuka?”, mivel már pár naposan is teljesen kisimult volt. Szóval gyönyörű, nézze is meg mindenki és ámuljon. De azért a pár hónapos gyerekét szorongató anyukának ne csorogjon már a nyála az enyémre, hogy “jaj de pici, jaj de cuki” úgy, mintha az övé nem így született volna. A mellettem ülő kismama reakciója is valódi tetszést mutatott, de ő azért nem volt úgy elragadtatva, gondolom magában remélte, hogy ő is ilyet tud majd művelni 🙂

A parkos élmény azonban sokkal megdöbbentőbb volt. Az előttem zajló találkozás rituáléjának első momentuma az egymás túlzott kedvességgel történő üdvözlése volt, melyet szinte azonnal a másik gyerekének köszöntése követett ugyanazon a fejhangon, gügyögve, mintha a gyereknek is feltétlenül boldognak kéne lennie a találkozás miatt. Csak ezt követően kezdődött el a beszélgetés a felnőttek között, de azt már nem figyeltem, miről. Inkább arra irányítottam figyelmemet, hogy mit is kellene bepakolni a babakocsi csomagtartójába. Sajnos nem tudtam azonban kivenni a tárgyakat, mivel egy vastag takaró mindenkinél volt, ami minden mást takart, de azt láttam, hogy tele van a kosár. Ehhez képest, nekem a csipsz, a gumicukor, anyukám csokija, és egy ásványvíz volt a tartalma babakocsinak. Csalóka a helyzet, mert a gyermek cuccai a pelenkázó tatyiban voltak, amit viszont nem figyeltem meg a többieknél.

További megfigyeléseim arra vonatkoztak, ami miatt biztosan nem leszünk barinők, hog hogy is néznek ki ezek az anyukák. Mindkettő korombeli lehetett, vagy maximum pár évvel idősebbek. Az egyik ehhez képest, túl azon, hogy szegénynek nem volt semmilyen alakja, ízléssel sem rendelkezett, melynek ékes bizonyítéka volt a szőke alapon fekete melírral díszített, 30 éve divatosan nyírt frizura. Ebből arra következtetek, hogy vele nem tudnám megbeszélni, hogy milyen jó cuccok akciósak a New Yorkerben pont most, amikor a gyereknek ebédet kell befizetni az oviba vagy valami ilyesmi. Márpedig én szeretnék másról is beszélgetni majd felnőtt emberekkel, nemcsak a picikről, mert azért rajtuk kívül is van még világ, még akkor is ha ők minden igyekezetükkel szeretnék elhitetni velünk, hogy csak ők léteznek számunkra.

A másik anyukával pedig ennél komolyabb dolgokról is elbeszélgetnék, főleg amik a babakocsi választásának okait érintik. Anyuka ugyanis olyan szerencsés volt, hogy ikrei voltak, akiket ikerbabakocsiban sétáltatott. A babakocsi azonban számomra a lehető legrosszabb választás volt, hacsak nem nevelő célzattal is rendelkezik. Sajnos még a neten sem találtam képet a babakocsiról, mert valószínűleg többek szerint is szar konstrukció. A két baba ugyanis libasorban ül, egyik a másik mögött, de hogy a második abszolút érezze a törődést, egy szinttel lejjebb van, konkrétan a csomagtartó mögött. Így a nyomorult csak a tesó ülésének támlájában gyönyörködhet, vagy ha oldalra fordul, akkor láthatja elsuhanni a világot. De ennél több neki nem jut, úgyhogy gondolom, ide mindig az aznap rosszabb kölök ül, hogy tudja mi a dörgés. Legszívesebben beültetném pár hónapra azt, aki ezt megtervezte, elfogadta, legyártotta és aki megvette, azt is. Persze könnyen lehet, hogy hozzá nem értésemből fakadóan egyszerűen nem vagyok tisztában azzal, hogy az ülések állíthatóak más pozícióba is, de ez akkor sem magyarázza, hogy miért így ültette be anyuka szíve csücskeit. Na, vele még babás témákról sem szívesen beszélgetnék.

Aztán láttam egy valaha hippinek való anyukát, aki hátizsákban cipelte a cuccokat, valamint egy valószínűleg jófej anyukát is, de neki már nagyobb lányai voltak, bicajjal randalíroztak, mintha csak fiúk lennének, igaz ők hárman voltak. Anyuka viszont a laza fajtából való volt, vele tudtam volna szimpatizálni. Minden esetre azt leszűrtem, hogy én nem szeretném mások gyerekeire azt mondani, hogy de szép és mekkorát nőtt, mert szeretetem még mindig csak plusz egy főre terjedt ki, és visítva, messziről kalimpálva se szeretnék egy parkon átkiabálni sorstársaimnak, hogy várjatok, én is itt vagyok, miközben azzal rázom le az előzőt, hogy indulok, mert még ezer a dolog otthon.

Konklúzió: valószínűleg sokat kell változnom, ha nem szeretnék mindig magányosan sétálgatni, de akár beszélgethetek a saját gyerekemmel is, vagy olvashatok egy jó könyvet, amíg ő alszik. Majd meglátjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük