Egy rövidke posztot szánnék azon tevékenységekre és dolgokra, melyek a terhesség utolsó hónapjában bálnalétemben már kivitelezhetetlen, vagy láthatatlan kategóriába kerültek, de most újra visszatértek életembe.
A legelső, amit már a kórházban meg tudtam tenni, hogy ha valamit leejtettem, lehajoltam érte. Először fel sem tűnt, mire vagyok képes, csak rutinból lehajoltam és felvettem adott tárgyat (merthogy a mindent leejtek képességem nem szűnt meg szülés után). Mikor azonban tudatosult a dolog, hogy képes vagyok egyedül becsatolni a szandálomat, egy büszke mosoly futott végig arcomon.
Most hogy már be tudom csatolni a szandálomat, merthogy hajolgatás nélkül is látom a lábamat, feltűnik, milyen vékony. Nemcsak a lábujjaim, a lábfejem és a bokám, hanem az egész. Úgy teljes hosszában. És akkor esik le: egész idáig telve voltam vízzel, ami teljesen természetes, csak mivel magamhoz képest nem öltött elefántméreteket a dolog, nekem fel sem tűnt. Na meg főleg a pocakomat néztem az utolsó napokban.
A mosogatás is újra rém egyszerűvé vált, miután nem kell a konyha közepéről nyújtózkodni, hogy elérjem a mosogatót. Az utolsó időben már inkább megfáradt és idős nagymamám technikáját alkalmaztam, a mosogató szélére könyökölve, pucsítva végeztem el a piszkos munkát 😀
A kádban fürdés örömét még későbbre tartogatom, de már előre izgulok, milyen jó lesz egyszerűen felállni a fürdés végeztével és kiszállni a kádból, ahelyett, hogy valóban bálnamódon hömbölgök, mire fogást találok valahol, ahol nagy nehezen felhúzhatom magam. Igaz, a zuhanyzás is rövidebb időt és kevesebb vízfogyasztást igényel, mióta kisebb felületet kell lecsutakolni. És ha már tisztálkodás, a hajmosás is érdemel szót, melyet szülés előtt egy héttel még megejtettem, és aztán pont aznapra terveztem kedves férjem segítségét igénybe venni, mert már nem tudtam volna a kádba hajolva elvégezni ezt a mások számára rutin feladatot. Szülés után két héttel pedig még mindig inkább segítséget kértem, hogy ne feszüljenek a dolgok odalent túl sokáig. Ma már azonban ez is úgy megy, mint régen.
Újra nekimehetek a bútoroknak, amit terhesség alatt nagyobb mértékben, testemen nagyobb felülettel tettem meg, nagyobb veszélynek kitéve magam, mint általában. Most már újra csak magamat veszélyeztetem az ágyba rugdosással, szekrény oldalba lökésével és hasonló finom mozdulatok elvégzésével. Gondolhatnánk, hogy a nagyobb test nem fér el kisebb helyeken, de nálam a kisebb testtel is ugyanez a helyzet, mindenesetre tény, hogy kényelmesebb a közlekedés. Azért valljuk be, ennek is lehet örülni kicsit.
Kisebb méreteimet tekintve szorosan ide tartozik az egyik legfontosabb, hogy már kanapén ülve, ölemben a tálcával is tudok enni, valamint a laptopot is ölbe tudom tenni, ami szintén megkönnyít ezt-azt. Igen, a tányért, poharat, sört, és egyéb tárgyakat már nem tudom a hasamra tenni, viszont ugyanolyan profi szinten leeszem és lemorzsázom magam, mint a terhesség előtt és alatt.
És végül a legjobb, hogy lassan már nyújtózkodni is tudok, legalábbis annyira, ahogy terhesség előtt. A vádli begörcsölése szintén mindennapi és a terhességtől teljesen független apróság életemben, de a 9 hónap alatt azért gyakoribb és fájdalmasabb is lett.
Ma már szinte csak nevetek ezeken az apróságokon, amik a pocak növekedésével lesznek egyre nagyobb méretű problémák és amik eléggé meg tudják nehezíteni, hogy az ember kényelmesen létezzen. Ja, és ha már itt tartunk, azt hiszem, az sem utolsó, hogy végre kapok levegőt!