Az elme halála, avagy a felnőtté válás megöli a kreativitást

A már majdnem 5 éves kisfiam a legszórakoztatóbb ember az életemben, minden nap egy csoda vele, és elmondhatatlan érzés látni, ahogy fejlődik és okosodik. Van azonban valami, ami sajnos lassan elvész, ahogy gyermekünk nő és a legtöbb embernél teljesen elhal, mire felnőtté válik.

A kreativitás, fantázia számomra mindig is egy csodálatraméltó dolog volt, csak irigyelni tudtam azokat az embereket, akik valamilyen művészi készséggel születnek, vagy az élet bármilyen területén felfoghatatlan tudással bírnak. Úgy gondolom, az ő esetükben agyuk egy része elfelejtett felnőni és a fantázia ugyanolyan határtalan maradt, amilyen gyerekkorukban volt. Ahogyan minden gyerek fantáziája végtelen. A mai estén ráeszméltem, hogy az én agyam már csak az alapfunkciókat látja el, és szörnyű érzés volt szinte butának érezni magam egy 5 évessel szemben.

Az még hagyján, hogy a minap közölte velem szemem fénye, hogy ha nem megyek érte az oviba, szerez magának másik anyukát és apukát. Szinte minden nap van egy olyan megszólalás – minden ilyen korú gyereknél -, ami megmosolyogtatja az embert és büszkeséggel tölti el. Hiszen látod, hogy az élet összefüggései egy egésszé állnak a fejükben, a logika kialakul és sajátos, de kikezdhetetlen módon működik is. A mai beszélgetés azonban döbbenetes volt.

Márk kérése már önmagában megmelengette anyai szívemet és csak ámultam, milyen értelmes, okos kiskölyköm van:

-Anya, meséld el, mi történt veled ma!

-Hát, először is reggel fogalmam sem volt mit vegyek fel, ezért kicsit későn indultunk oviba, de végül tök jól odaértünk. Aztán elmentem dolgozni és telefonáltam, számítógépeztem, írogattam. Ebédeltem az étteremben, hagymás, sajtos husit krumplipürével. Aztán nagyon lassan telt az idő délután, már alig vártam, hogy találkozzunk, majd ott voltam az ünnepségen és együtt hazajöttünk.

-Most én! Találkoztam dinoszaruszokkal, óriásiak voltak, és harcoltunk, aztán kinvettem őket és felmásztam rájuk. Akkor nem éltek emberek, de én éltem. És akkor jött egy banándínó, meg egy szappandínó, meg törülköződínó és akkor rájuk kiabáltam és elszaladtak. Hahahaha!

Egy nap az ügyfélszolgálaton 🙂

Bár mosolyogtam, az agyam egy pillanat alatt leolvadt. Te állat! Tényleg azt gondoltad, hogy az érdekli a gyereket, hogy egész nap ütöd a billentyűzetet? – gondoltam. Szégyelltem magam, amiért az én sztorim egy nagy nulla volt, az 5 éves lurkó pedig egy baromi izgi sci-fi/fantasy/thrillert adott elő 2 percben. És elgondolkodtatott. Mikor tűnik ez el és hogyan lehet megállítani? Nem akarom, hogy valaha is ennél kevésbé színesnek lássa a világot. Sőt! Én is így akarok élni. A villamos helyett óriáskígyót akarok látni, a kukásautók helyett óriás dinókat, a tányéralátét helyett kincsestérképet. Ha csak néha másnak gondolnánk a hétköznapi tárgyakat és csak magunkban elmosolyodnánk rajta, nem lenne sokkal kellemesebb az élet? Nem lehet néha elbújni egy mesében az élet nehézségei elől? Vagy éppen pont azért könnyedén megoldani egy problémát, mert fantáziánkkal cukormázba forgatjuk és máris tudjuk, mit is kellene tenni?

Egyet biztosan tudok: minden képesség, készség fejleszthető és kifejleszthető. A kreativitás pedig nem valami, ami sosem volt a miénk, csak elbújt egy ideje az agyunk egy hátsó, már nem használt részébe. Elő kell csak csalogatnunk. Úgyhogy nincs más hátra, mint hogy kalandra fel!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük