Ezen is túl vagyunk. Nem mondom, élmény volt, csak nem a jobbik fajtából. Persze az sosem jó, ha orvoshoz kell menni, főleg ha szemünk fényével van baj, de hogy egyszerű megfázással 3 orvoshoz kell menni, azt hiszem, csupán emberi hanyagság és nemtörődömség eredménye. Ja, hogy karácsony volt, hát én kérek elnézést, hogy a büdös kölköm 24-én reggel kezdett el köhécselni.
Ezen az apró tüneten kívül nem is volt más, így csupán „jótanácsokért” mentünk le az ügyeletre, ami ráadásul anyuéknál a szomszéd utcában van. Doktornéni megvizsgálta a torkát, megkérdezte, volt-e már beteg, és közölte, hogy valószínűleg megfázott, semmi komoly, calcimusc ampullából 2x felet kell neki adni. Ok.
Két nap múlva már nemcsak köhögött a kicsike, de egész nap aludt, néha elég melegnek éreztük a kis testét, de csak hőemelkedése volt. Ami miatt megijedtünk, hogy nagyobb baj is lehet, mint egy kis megfázás, az azért volt, mert a mindig jókedvű kisfiúnk akkor sem csinált semmit, amikor nagy ritkán ébren volt. Bambult maga elé, mint aki le van szedálva. Ekkor már másik városban másik ügyeletre vittük, ahol a doktornéni mindent ötször megkérdezett: volt-e már beteg, lázas-e, van-e más tünet. Miután megvizsgálta (lázat pont nem mért), felírt egy köptetőt, ami az ügyeletes gyógyszertárban nem volt, de adtak hasonlót! És persze adjunk neki egy kis C vitamint. Ha aluszékonyabb lesz, vagy belázasodik, azonnal menjünk vissza! Ok.
A boldog karácsonyból hazaérve a helyzet mit sem változott, csupán a gyermek már valóban lázas volt, 38-39 fok körül ugrált a hőmérséklete. Irány az itthoni ügyelet. Várakozás este 9-től, majd bemegyünk, doktornéni ül a sarokban és a gyermek adatait pötyögi a számítógépbe egy csiga sebességével. Közben kérdezget, mire egyszer csak kiesik a számon, hogy mi nem adtunk neki lázcsillapítót, mire doktornéni végre felénk fordult és hasonlóan reagál:
Még a szemüvegét is levette és elkezdte magyarázni, hogy a lázcsillapítás a szülő feladata, és azonnal kellett volna adni neki, és nem igaz, hogy a védőnő nem mondta el, hogyan kell, és a láz nagyon veszélyes, mert lázgörcsöt kaphat, ami olyan, mintha haldokolna a gyerek a kezemben stb, stb, stb. Első döbbenetemben és hihetetlen önuralmat gyakorolva közöltem, hogy a másik doki azt az utasítást adta, hogy ha belázasodik, vigyük vissza, ezért vagyunk itt, mert nekünk ez azt sugallja, hogy nagyobb a baj. Erre válaszként megkaptam, hogy a lázcsillapítás akkor is a szülő feladata, ők nem tanácsadás, és ma volt már 150 beteg, képzeljem el, mi lenne, ha mindenki ilyenekkel jönne. Azt hiszem, még párszor megpróbáltam elmagyarázni az események láncolatát, bár folyamatábra nem volt nálam, ezért újra és újra azt a választ kaptam, hogy a lázcsillapítás a szülő feladata, majd hozzátette: Ha még ezt sem tudják, hogyan vállalhattak egyáltalán gyereket? Mellékesen megjegyzem, a doki ekkor még közelébe sem ment a kicsinek! Én viszont közel akartam menni hozzá, hogy kikaparjam a szemét, de csak mondtam neki a magamét, pedig már jóval előbb azt is megkaptam, hogy ne feleseljek, mire közöltem, hogy akkor ne szúrjon le olyanért, amit pontosan úgy csinálok, ahogy a kollégája mondta. De ezen a ponton már össze akartam csomagolni a gyereket, és elhúzni a f@kkenba, csak hát azt ugye nem lehet, mert hova? Egyszer csak doktornéni kiviharzott és egy fiatalabb nővel jött vissza, aki volt olyan kedves, hogy meghallgatott bennünket, és megmérte a baba lázát, sőt még azt is megkérdezte, hogy a szirupot megeszi-e, így kapott lázcsillapítót. Eközben doktornéni visszaült a számítógéphez, gyermeket még nem érintette. Végül azért megvizsgálta, és szó nélkül visszaült, kért egy aláírást a kinyomtatott papírra és tovább kussolt. Korábban azt is említette, hogy miért nem kérdeztem rá a lázcsillapításra a másik orvosnál – mire persze próbáltam felvilágosítani, hogy azért, mert amiről nincsenek ismereteim, arra nem tudok rákérdezni és elég világos utasítást kaptam -, úgy éreztem, eljött a kérdés ideje:
– Kész vagyunk? Fel lehet öltöztetni a kicsit?
– Igen.
– És mi van a gyerekkel?
– Megfázott, de a tüdeje tiszta.
– Akkor mehetünk haza?
– Nem, dehogyis, menjenek át a 19. épületbe.
– Minek?
– Mert ott van a gyerekosztály.
– És?
– Hát fel kell venni.
– Az mit jelent?
– Hát felveszik, és ha van hely, akkor bent tartják.
Faszányos! Biztos, hogy nem! Gondoltuk magunkban. Miután sikerült a doktornéniből mindezt kihúzni, átcsattogtunk a gyerekosztályra, ami az elsőn van, lift meg az épület túl oldalán, kívül! Anyád. Nem probléma, este fél 11-kor még jól esik felcipelni a babakocsit. Jé, itt van az anyuka a kisfiával, aki előttünk volt az ügyeleten, ezek szerint őt is ideküldték. Várunk. Jé, akik mögöttünk voltak az egyértelműen lázas, beteg kisbabával, szintén itt kötnek ki, miközben anyuka morog: Ez a nő bolond, azt mondta, minek öltöztetjük fel a gyereket, amikor itt úgyis le kell vetkőztetni. (A két épület között minimum 100 méter távolság és gyönyörű, romantikus hóesés volt). Bejutunk, de egy mentővel érkező család már a vizsgálóban ül, ezért doktornéni egy recepciós asztalnál állva szeretné megvizsgálni a kezemben Márkot. Próbálom valahogy kiszabadítani ruháiból, de nem nagyon sikerül, mire felajánlja, hogy üljek le. Miért? Akkor több kezem lesz, vagy ha elengedem a kölköt, ellenáll a gravitációnak és ki tudom hámozni? – gondolom magamban, meg hogy ez is hülye, de legalább kedves. Aztán bemegyünk mi is a vizsgálóba, hogy megnézze a torkát, miközben szegény mentővel érkezett gyereknek nagyüzemileg szívják az orrát vagy mi. 
Azt mondja a doktornéni, álljunk a lámpához és tartsam a kicsit. És fogjam le a fejét. Na azt hogyan? Apuka segít a hátam mögül átnyúlva. Professzionális.
Kész vagyunk, vírusos torokgyulladás, semmi extra, láza közben lement, bár itt senki nem mérte, viszont látványos volt az eredmény. Hazamentünk. Aztán egy kisgyerekes ismerősöm elmesélte, hogyan kell alkalmazni a lázcsillapítókat, hány óránként, mit lehet, és nem kell beszarni, szar anya vagyok. De semmi gond, ő is az, meg mindenki, mert mindent kell tudni, különben felelőtlen szülő vagy. Na meg amúgy is, de szokjak hozzá, hogy a van sapka, nincs sapka tipikus esete forog fenn, ahányszor csak orvoshoz viszem majd a gyereket. Zsírkutya. Nem is kell több az embernek, mint hogy az ijedtségére egy kis bűntudatot is öntsenek, aztán mehetsz isten hírével! Aztán amikor a saját dokinknak megmutattuk az ügyeletesek által írt ambuláns lapokat, megjegyezte, hogy a 2x fél ampulla calcimusc nagyon sok egy ilyen kicsi babának. Na bumm!
A legszebb az egészben, hogy úgy csinálnak, mintha minden szülő kapna egy mindenre és még azon is túlra kiterjedő használati útmutatót a terhességhez, aztán a gyerekhez, betegségekhez, a fejlődéséhez stb. és te lusta kis geci nem tanultad meg az anyagot, ergo felelőtlen vagy és alkalmatlan. Azért azt csak halkan jegyzem meg, hogy az első két napot a kórházban az elsőgyerekes anyukák 90 %-a sírva tölti, mert hiába akar szopizni a kis drága, nem tudja, mit hogyan, anyuka meg csak az ösztöneire tud hallgatni, meg amiket a terhessége során olvasott, ami nem tűnik olyan bonyolultnak, és mégis az. Csakhogy ezt senkit nem érdekel, te akartál rooming in szobát, hogy mindig veled lehessen a kicsi, oldd meg! Első nap vizsgált meg egy dokibácsi, közölte, hogy szépen húzódik vissza a méhem, pont. Második nap egy nővér a kezembe baszta a gyereket, hogy így kell szoptatni, akkor szopott is rendesen, de természetesen később már nem tudtam ugyanúgy fektetni szegényt. Harmadik napon megtalált egy kórházi védőnő, aki elmutogatott mindent végre és onnantól ment a dolog. Csakhogy eddigre már két feszült napon és egy adag önbizalomhiányon túl voltam. Mikor kiengedtek, az orvos megállt a szobaajtóban, megkérdezte jól vagyok-e, volt-e székletem. Igen, igen. Akkor hazamehet. Ok. Ennyit a használati útmutatókról.
A védőnénink és a doktornénink egyébként jó fej, és mindjárt másnap kijöttek elmondani az akkor szükséges infókat, amint hazaértünk. De nem tartottak például újraélesztő tanfolyamot se, és gondolom nem azért, mert tudnom kellene. Mert ugye én nem vagyok orvos, csupán egy szar anya, aki ha bármi gond van, hívja a szakértőt, azaz az orvost. De már gondolkodom, hogy beiratkozom az orvosi karra. Meg a nővérképzőbe. És dajkának is tanulok. Na meg tanárnak is a későbbiekre való tekintettel, nehogy az ezen szakmákat választó „szakértőknek” túl megerőltető legyen a fiammal való foglalkozás. Meg hát az én dolgom a gyereknevelés, ha ezt nem tudom, hogyan csináljam, minek vállaltam gyereket, igaz?
És íme a meg nem történt beszélgetés az első ügyeleten, ami csak egy álomvilágban történhet meg, és ami le is zárta volna az egész kálváriát mielőtt még elkezdődött volna:
Doki: Mi a panasz?
Anyuka: Kicsit köhög, de a közérzete jó, biztonság kedvéért hoztuk be, hogy legyen szíves megnézni, lehet-e nagyobb baj. Más tünete nincs.
Doki miközben vizsgál: Volt már beteg?
Anyuka: Nem.
Doki: Rendben anyuka. Nincs nagy baj, valószínűleg megfázott, kicsit piros a torka, lehet hogy begyullad, de a tüdeje tiszta. Előfordulhat, hogy belázasodik, ettől aluszékony lesz. Ez esetben, biztos van otthon lázcsillapító kúp, tessék adni neki egyet, de csak 38 fok felett. 6 óránként lehet adni neki, azonban ha nem múlik a láz, vagy lázgörcsöt kap, azonnal tessék visszajönni. Ha tudnak neki adni szirupos gyógyszert, a Nurofennek van ilyen lázcsillapítója, így a kettőt kombinálva 3 óránként adható, mert akár fájdalomcsillapításra is jó, valamint gyulladáscsökkentésre. Adhat neki calcimuscot (megfelelő mennyiségben), illetve írok fel egy köptetőt, ha súlyosbodna a köhögés, hurutos lesz. C vitamint érdemes adni neki. Van kérdése?
Anyuka: Köszönöm, nincs.
Doki: Akkor jobbulást kívánok és kellemes ünnepeket!
Anyuka: Viszontlátásra.
Pont.